Zala György


Prejs na obsah

Bevezetés


A millecentenárium évében kínálkozott a lehetőség arra, hogy - száz év távlatából - megidézzük, számba vegyük az ezeréves történelmi múlt korabeli tudatosodásának, országos ünnepének nemzetteremtő üzenetét, maradandó emlékeinek tudatformáló erejét, továbbélő hatását. Az akkori generációk teljesítményének értékelése, felmutatása, minősítése egybeesik gazdasági, kulturális, jogi, emberi viszonyaink mostani legújabbkori átértékelésével, újragondolásával.
Mindig is Európához mértük, mérhettük magunkat, miközben önérzetesen megőriztük sajátosságainkat, etnikai, nyelvi hagyományainkat.
Különösen szívesen tekintettünk a franciák eredményeire. Alkotóink gyakran kötötték pályájukat, életük hosszabb-rövidebb szakaszát Párizshoz, pl. Liszt Ferenc, Munkácsy Mihály, Paál László, vagy éppen Rippl-Rónai József. Mások itthon követték
- legtöbbször késéssel a kínált mintákat, stílusokat, témákat és műfajokat. S ha tehették, tanulmányutakon jutottak el többször is a francia metropolisba.
Eugéne Delacroix még 1840-ben megfestette a Szabadság a barikádra vezeti a népet c. alkotását. Madarász Viktor párizsi évei alatt, kevés késéssel már 1859-ben a Hunyadi László siratását. Kortársai közül Székely Bertalan 1867-ben az Egri nőket mutatta be. Viszonylag gyorsan, a tőlünk nyugatabbra fekvő országokkal szinte egyidőben fogadtuk be a fényképezést, fotografálást, honosodott meg a mozgókép, s születtek meg körképeink is.
Viszont elgondolkodtató, hogy a szobrászatban ez a késés jó félévszázados. Hiszen Francois Rude már 1832
-36-ban megmintázta az épülő Arc de Triumphe (Diadalív) falára a Marseillaise c. kompozícióját. De egymásután születtek, magasodtak más európai városok terein is a monumentális történelmi emlékművek. Róma: Victor Emanuel, Berlin: Nagy választó fejedelem, Prága: Husz János emlékműve, Bécs: II. József, Pétervár: Nagy Péter lovas szobra. 1886-ban a New York-i Szabadságszobrot is felavatták.
Ha eltekintenénk Ferenczy István római évek során megmintázott Pásztorlányka (1822) és Kölcsey (1846) című műveitől, elszigetelt magányos kísérleteitől, illetve szembesülünk hazatérése utáni keserű kudarcaival, kényszerű meghasonlásával (Mátyás szobor terve elutasításával), azonosulhatnánk Széchenyi István kétségbeesett gondolatával, hogy talán hiányozna a magyarság plasztikai érzéke. Erre ugyan már Izsó Miklós is rácáfolt Táncoló hajdú (1870), nemkülönben a Petőfi-szobor megkezdett megmintázásával, még inkább a szintén rövid életű alkotó, Huszár Adolf is Eötvös József, Deák Ferenc, illetve az ugyancsak félbehagyott
- korai halála miatt befejezetlen - Aradi vértanúk szobraival.
A reformkorban megalapozott, azonban csak a 80-as
-90-es években lábra kapott gazdasági élénkülést, felgyorsuló fejlődést építész, műszaki, természettudományos kiválóságainak - Alpár Ignác, Ybl Miklós, Schickedanz Albert, Lechner Ödön színrelépése, Semmelweis, Déri-Blatthy-Zipernowszky, Jedlik Ányos, Puskás Tivadar európai viszonylatban is úttörő jelentőségű munkássága jelezte. A bontakozó gazdasági fejlődés intézmények - Nemzeti Múzeum, Opera, Kúria, Országház - , pályaudvarok, bankok, hitelintézetek felépítését, a megélénkült közlekedés, sugárutak, vasutak, terek a kontinensen első kéregvasút létesítését és természetesen az urbanizáció eredményeként a városi élet (áruházak, színházak, kávéházak, mulatók, kaszinók) kiépülését, térhódítását hozta magával.
A szobrászatban szinte egyszerre
- néhány évtized alatt - olyan alapvető életművek születhettek meg, mint Zala György, Stróbl Alajos vagy éppen Fadrusz János európai jelentőségű munkássága.
Tehát nem a tehetség, hanem inkább az emlékműállítást igénylő, kivitelezésének súlyos költségeit vállaló, azt megfizető mecénás hiányában kereshetjük és találhatjuk meg a lemaradás, a késedelmesség valódi okát.
A romantika és historizmus hazai térhódításának, műfaji ágazatonkénti eltérő késedelmének tényszerű, akárcsak itt bemutatott, vázlatos ismerete, mérlegelése szükséges ahhoz, hogy helyes következtetésekre jussunk. A 19. század végén a millennium szellemének múlt felé fordulása, eredet- és szenvedélyes múltkutatása, történelmi atmoszférája a hazai művészetekben különösen felerősítette a nagy korstílusok neo- és eklektikus továbbélését. Jelentős teljesítmények vallanak erről az építészetben, a nagy történelmi képek megrendelésében, az emlékműszobrászat soha nem tapasztalt fellendülésében, pártolásában. Miközben az Európa szerte felgyorsult, pezsgő, lázas újítási kedv, megélénkült útkeresési törekvések eredményei is egyidőben követeltek sürgető bebocsáttatást a képzésbe, kiállítótermekbe, szalonokba.
Így tehát a megsokasodó megbízatások elnyeréséért folytatott szakmai és egzisztenciális versengés társult az elfogadtatásért, a közönség és kritika kegyeiért, a művészeti
-társasági élet vezető pozícióiért vívott kiélezett, gyakran nemzedéki küzdelemmel.
A bontakozó hazai művészképzés, az újonnan alakuló folyóiratok, a pályázatok, a gomba módra szaporodó egyesületek, társaságok, szövetségek, páholyok, bizottságok
- és egyre inkább a művészeti kritika - váltak az erősödő küzdelem színtereivé.
Ebben a mozgalmas, ellentmondásos korban jelentkezett a nemzeti történelmi szobrászat nagy tehetségű alkotója Zala György, aki nagyszerű felkészültséggel, remek, utánozhatatlan mintázókészséggel nemzeti történelmi szobrászatunk kiemelkedő emlékműveinek monumentális sorozatát (Aradi vértanúk, budavári Honvédemlék, Millenniumi emlékmű) mintázta meg a millenáris kor ünnepelt szobrászaként.
Munkássága értékelését aztán az emlékműszobrászat századunkban átélt drámai sorsa alapvetően meghatározta. Hiszen az emlékművek mindenkori utóélete
- vele együtt alkotóik megítélése - az ideológiai küzdelmek kedvelt színtere is. Az emlékállítás diadalittas napjai után azok gyakran váltak a felgyülemlett politikai, szociális indulatok védtelen célpontjaivá.
Különösen így lehet ez, ha a művészt olyan hosszú, közel 80 éves életkorral és tevékeny életpályával ajándékozta meg a sors, mint mesterünket, Zala Györgyöt. Ez egyrészt elfedte például a portré műfajában nyújtott kiváló teljesítményét, de szükségszerűen kiválthatta a mellőzött pályatársak és híveik szakmai féltékenységét. A monumentális alkotások
- Ezredéves emlékmű, Erzsébet királyné szobra - évtizedekig elhúzódó megvalósításának kényszerű stílus-kötődését a kritikusok értetlensége kísérte, utóbb anakronizmussal vádolták.
Az ábrázolt politikai személyiségek
- Deák Ferenc, gr. Andrássy Gyula, Mária Terézia - megítélése a későbbi méltatókat évtizedekig eltávolította a valódi értékek, szakmai teljesítmények elfogulatlan elemzésétől, elfogadtatásától.
lgy aztán a 19. század alkotóiért lelkesedő, a “lobogónk Petőfi” és a képzőművészetben Munkácsyt példának tekintő ideologikus kultúrpolitika sem emelte ünnepelt szellemtársaihoz.
Születésének immár száznegyvenedik évében elodázhatatlan kötelességünk, hogy a halhatatlan, kiváló művész emléke előtt fejet hajtsunk. Életének fellelhető emlékeit és tevékeny, alkotó éveinek legszebb műveit felidézzük, az olvasó elé tárjuk.



Zala György | lkmo@siol.net

Naspä na obsah | Spä na hlavné menu