Zala György


Prejsť na obsah

Visszhang


Visszhang

Válogatás a kortársak méltatásaiból

A mi értékeink

Amit Arany János az epikai költészetben vállalt és végzett, az a hivatás és föladat jutott Zala Györgynek a szobrászművészetben. Arany a nagy magyar múlt hiányzó epikáját próbálta monumentális alkotásaiban, Zala György az ezeréves múltjára visszaemlékező magyarságának szintén epikusa a szobrászatban. Szintén a monumentális költője. A millenniumkorabeli, erejétől duzzadó, múltjában büszke, jövőjében bízó magyarság lelkét fejezi ki. Látása az ép és erős harmonikuslelkű, meleg realizmussal látó epikusé, aki nemezte múltjának magában hordott hőskultuszát vetíti monumentális műalkotásokba.
Az embert megrendíti az a hatás, amely a Zala György műtermébe lépőt fogadja. Mintha egy pantheonba lépnénk, ahol egybesereglettek a Zala György alkotóművészetben megelevenedett héroszok, Árpád és hétvezérek, s a millenniumi emlék allegorikus alakjai, köztük maga a mester, mint ennek a pentheonnak és heroszkultusznak őszszakállú, de romolhatatlanul fiatalarcú és erejű papja. A műterem akkora, mint egy bizánci templom kupolája, társzekerek fordulhatnának meg bennem, hogy behordassák a roppant márványtömböket s elvihessék a kész alkotásokat.
Szerencsés kort élt meg Zala György, hogy a legnekivalóbb föladatot, az Ezerévi Emlék megalkotását teljesíthette nemzetének. És fájdalomba csukló ez a pálya mégis, mert ez a mű még nem teljes, mint ahogy a magyar ezeréves történelem se tudta betetőzni önmagát. Árpád alakja köré a két oldalt hármasával csoportosuló vezérek még csak itt élő fehér kísértetek, akik följárnak és sürgetik a honszerzés befejezését s az Emlékműnek is teljessé tételét. Az egyik vezér alakját most öntik, mihelyt kettejük kész, fölvonulnak Árpád mellé jobbról és balról. De mikor lesz együtt mind a hét vérszerződő?
Ez most a Zala György legfőbb törekvése, a maga irredenta munkája. Aztán a már majdnem teljesen készre mintázott Erzsébet emlék, melynek fölállításáig még hányszor kell vajon elvirágzaniuk a Margitszigeti rózsákdombja rózsáinak. Harmadik várakozás pedig a Nyíregyházi Benczúr-emlék, melynek pompás Bnczúr-alakja szintén kész már, csak a pénz gyűl lassan a nyíri gazdák homokjából.
De minden nehézséget le kell győznie ilyen parancsoló, egészséges, fiatalos akaratnak és lenyűgöző hatású művészetnek, mely bár minden ízében magyar, az európai műértő nemzetnek is mindenkiből meghódolás váltott ki. A párizsi világkiállításon az Ezerévi Emlékmű Gabriel Arkangyala, a Tudás és Dicsőség csoportja a Grand prix-t kapja meg, ugyancsak Grand prix-t kap egy mellszobra a torinoi világkiállításon, ugyanilyen legnagyobb kitüntetést Antwerpenben a Csukássy-síremlékkel, St. Luisban szintén világkiállításon. A mi szerényebb fórumaink is elvitték Zala György számára minden legnagyobb kitüntetésüket: A Képzőművészeti Egyesületnek, a Képzőművészeti Társulatnak, az államnak, a pécsi kiállításnak aranyérmeit, stb.
Amerika magyarságában most kezd még csak derengni egy nagyszabású terv, mely elsősorban Zala grandiózus gipszfigurái számára valósulhatna meg, hogy a újvilágba szakadt magyarság a maga közös múlt-ápolására megmentené ezeket a klasszikus mintákat s egy fölállítandó Magyar Történelmi Múzeumban állítaná föl, az amerikai magyarság phanteonjául.
De a zord idő sietteti, sürgeti ezt a tervet is, mert a legutóbbi télen már az egyik vezér gigantikus alakjának mintázata forgácsokra hullott szét a fagytól a mesternek pompás karszékébe, melyben Ferenc József, Roosevelt, Ibsen és Yassebet bámulták végig alkotásit, most beleült a magyar sors sötétszemű ítélőbírája és várja, mi kielégítő mentséget tud a mai magyarság ennyi roppan mulasztására, hogy Zala György monumentumainak fele még nem áll talapzaton.
(Magyarság, 1923. május 27.)



A Pesti Hírlapból

„Kisfaludi Strobl Zsigmond, a kiváló szobrászművész napjainkban érkezett vissza öthónapos angliai útjáról, a következőket mondotta az elhunyt nagy szobrászművészről:
Zala György haláláról nagy megilletődéssel értesültem. Igen nagy művész volt. A nagy nemzeti felújhodás alkalmával elhalmozták a legnagyobb feladatokkal, olyanokkal, amilyenekről egy művész ma csak álmodhatok.
Zala György teljesen átvitte a szobraiba az egyéniségét. Sokat alkotott. Munkáinak legnagyobb része kora kiváló francia szobrászainak is dicséretére válnék. A Csukássy-síremlék csodálatosan fájdalmas női alakja, Lukács emlék, az Andrássy Gyula-szobor, a Millenáris-emlék mesteri alkotások.
Ifjúságából a budai Honvéd-emlék és az aradi Vértanúk-szobra ugyancsak erősen francia hatás alatt áll és mégis magyar érzéssel van megalkotva. Zala György munkáit a nagyvonalúság, a festői elrendezés és az előkelő páthosz jellemzi. Munkáiban mindig a szépet kereste. A Millenáris emlékmű Gábor arkangyala, mellyel Párizsban nagy aranyérmet nyert, sajnos túl magasan áll és csak azért nem tudjuk eléggé méltányolni annak csodálatos szépségét.
Zala György művészi meggyőződése hajthatatlan volt. Az új irányok nem érintették és hevesen harcolt ellenük. Zala György munkáival a magyar kultúrát rendkívül gyarapította. Halálával igen sokat vesztettünk vele.

(Pesti Hírlap, 1937. augusztus 1.)



Művész volt és úr...

Nagy művész volt - és úr. Az az előkelő és egyéni zamatú magyar úr, amelyik gentry gyűjtőnév alatt az alaptónusát adta a múltszázadvégi magyar társasági életnek.
Az Országos Kaszinó és Fészek Klub között osztotta meg estéit. A Fészekben kaszinótag volt - s a Kaszinóban sohasem volt Fészekbohém. Az ő korában, a kilencvenes és kilencszázas években, sokan voltak ilyenek – az úr művész típusából. Szinyei Merse, Lechner Ödön, Feszty Árpád, Vágó Pál, Bnczúr, Karlovszky, Stettka, Jendrassik Jenő, Tolnay Ákos – hogy csak néhányat említsek.
Társasága legfőként közéleti emberek, politikusok voltak, meg az akkori híres írók, nagy színészek és énekesek. Társaságában mindig kedves, szellemes és szórakoztató, de a túlközvetlenségig sohasem ragadtatta el magát és nagyszerűen tudott distanciát tartani. Szép férfi volt. Elegáns és előkelő. Jól esett látni őt. Olyan kellemes volt reánézni, mint amilyen kellemes egy finom képet vagy jó szobrot megpillantani.
Növendékművész koromban láttam először. S ez az első óriási gipszszarkofágot és kandelábereket, melyeket a Műcsarnok előtt állítottak fel. Az öreg Stróbl Alajos dirigált bennünket, művésznövendékeket s közben fájdalmas sóhajtások között mintázta Munkácsy többszörös életnagyságú reliefportréját. Délfelé egyszerre váratlanul megérkezett Fadrusz, röviddel utána Zala. Odaálltak mindhárman az óriásméretű relief elé és szótlanul néztek. Csak az öreg Stróbl sóhajtozott. Nem győztem betelni látásukkal. Ott álltak egymás mellett, a nagy szobrász triász: Stróbl-Fadrusz-Zala. Mindannyian abbahagytuk a munkát és őket néztük. Felnéztünk reájuk áhítatosan, félénken és határtalan bámulattal. Egyikről a másikra siklott a tekintetünk és jól emlékszem, hogy nevek kezdet összekavarodni az agyamban: Zala – Fadrusz – Stróbl – Michelangelo – Donatello – Verrocchio, és túláradt bennem minden feltörő ifjú érzelmem és gyermekes hevület, s szerettem volna valamelyikükhöz odasompolyogni s a kezét megszorítani, de féltem, mert olyan nagyok voltak, mint három hegy, s reám esett az árnyékuk, melyet óriási magasságukból a kis művészetnövendékre vetettek.
A hegyek is elindulnak s elhagynak bennünket. Először Fadrusz ment el tőlünk, azután Stróbl s a nagy triászból utolsónak itt maradt Zala is elindult immár a végtelen úton. Úgy ment el – ahogyan igazi művészhez illik. Az utolsó pillanatban is dolgozni akart még. Ez a munkaágy az ő legfőbb jellemzője: az örökké lobogó benső tűz, amely szűnős-szüntelenül űzi-hatja a művészt. Az ízig-vérig műészt. Ez volt Zala György. Az igazi művész nyughatatlan, szenvedélyes életrohanásával.
Egy boldog kor, melynek minden vágya az volt, hogy az életet önmaga körül széppé formálja, formálta ki őt is, nagyszerű kortársaival együtt és bőkezűen nyújtotta számára mindazokat a lehetőségeket, amelyek szükségesek és alkalmasak arra, hogy a művész kifejlődjön s a számára jutatott feladatoknak tanulságai nyomán nagyra nőjön. Az aradi vértanuk s a várban álló honvédszobrával alkotó ereje már kibontakozott, s amikor az ezredéves emlékművel megbízták, tanulságokkal gazdagítva, felkészülten láthatott hozzá a nagy feladat megoldásához. A szobrászati szerkezetet és anatómiát bámulatosan tudta, s gazdag és pompás formai előadást szenvedélyes erővel fűtötte. Roppant sokat kívánt önmagától s megvolt benne az a bámulatra méltó akarat, hogy befejezett szobrait összetörje s megint újból kezdje. Amilyen kíméletlen és energikus volt az önkritikában, éppen annyira sokat kívánt másoktól is. Nagy ritkaság volt, hogy valakit dicséretével kényeztet el. Mint juror félelmetesen szigorú volt. A legkisebb hibát rögtön meglátta egy szobron , s ilyenkor körzőt kért, hogy arányméréssel bizonyítsa igazát. A fiatal művészek haladó és szabadabb felfogású törekvéseit nem nézte jó szemmel, s azt mondotta: a szobor pozitívum, hol nincsen helye experimentumoknak. A fiatalabb generációval lassan ismerkedett meg, s néha évekig tartott, míg egyikük-másikuk nevét megjegyezte. Az érintkezésben nagy distanciát tartott. Roppant respektáltuk őt. Ha néha, nagy ritkán kezet fogott velünk, fiatalokkal, bizony megtiszteltetésnek vettük s már nagyon megettük a kenyerünk javát, mikor végre kitűntetett a bizalmas tegezéssel.
Az ő előkelő művészalakja össze van forrva a kiegyezés után megújhodó Magyarországgal. Ha visszatekintünk gazdag pályafutására, magunk előtt látjuk a kibontakozó és fejlődésnek induló művészetet.
Zala György és nagy kortársai ismertették meg alkotásaik nyomán a magyar művészetet Európával, s övéké az érdem, hogy nemcsak egy-egy név, de az egész nemzet művészete kapott helyet és rangot a nyugat képzőművészeti életben. Óriási ugrás volt ez. A félhomályból a napvilágra. És hódítás. Hódítás a magyar alkotó géniusznak. Felvonulhatni és bevonulni külföldre, kitűnő művészeknek, sokaknak, együtt, egyetemesen. És jelentkezni: íme – Magyarország művészete!
Ez az Európába való bevonulás a Zala Györgyöknek soha el nem múló érdeme.
Tisztelettel és hálával gondolunk Zala Györgyre.
Írta: Sidló Ferenc (Színházi Élet, 1937. augusztus 8-14.)

Hekler Antal r. Tag beszéde Zala György t. t. Ravatalánál 1937. aug. 2-án (részlet)

„...Minden becsületes, munkában töltött élet tulajdonképpen a halandó ember igénybejelentése a halhatatlanságra. A nagy művészeknek, akik teremtő erejük pompás bizonyságait, Pazar kezekkel szórták szét közöttünk, fölemelő kiváltsága, hogy már életükben megérnek a halhatatlanságra. Ezek közé a nagyok közé tartozott a mi Zala Györgyünk is, kiben az alkotó erő és bátor nagyotakarás szent szenvedéllyé tüzesedett. Nem a divat követése, hanem a lobogó temperamentuma s képzeletének sokszor féket nem tűrő, merész áradása tette őt a XIX. századi neobarokk szobrászat egyik legjelesebb és legmeggyőződésesebb képviselőjévé. Művészete, bárha iránya és színvonala európai volt is, mégis ezer szállal fűződött a magyar sorshoz. Az a komoly zengésű történeti pátosz, mely a budai Honvédszobrot s az Ezredéves Emlékmű mozgalmas csoportját átjárja, a sorsverte magyar múltból táplálkozott. Zala György utolsó, világraszóló szobrászképviselője volt a háború előtti gondatlan Nagy-Magyarországnak, a millenniumi boldog nemzedéknek. A nagy összeomlás utáni évtizedekben, mikor az irányt vesztett európai szobrászat a tragikus formátlanság és hősi egyszerűség tövises kálváriaútját járta, mikor új világok vajúdásának voltunk tanúi – a dacos s önbízó Zala György továbbra is hajhattalanul hű maradt önmagához. Lényének ódai lendületét és izzó magyarságát az örökkévalóságba is átvitte magával. Alkotó ereje bizonyára ott sem nyugszik, hanem lázasan és sietve dolgozik életében meg nem valósult legnagyszerűbb művészettervén: az eljövendő magyar föltámadás szobrászi apoteózisán.
Mesterünk és Barátunk csak tervezz és álmodj tovább! Terveid és álmaid felett ott virraszt a mi áldó kegyeletünk.

Isten veled!”

(Akadémiai Értesítő, 1937. 47. kötet)



Home | Életrajz, munkásság | Visszhang | Müvek jegyzéke | A mesterség szeretete | A nagy vetélytársak | A munka éltette | Zala György emlékszoba | Képtár | Archívum | Küldjél híreket | Mapa stránok


Copyright MSNSOL 2008 | lkmo@siol.net

Naspäť na obsah | Späť na hlavné menu